Kapaszkodó

Ma minden olyan széttörött mintha más világban élnék, a sok mosolygó arc mögött saját árnyékom - menedék. Csüggeteg gyenge a testem, míg másokban tavasz pezseg. Mintha ködbe vesznél lelkem? S a homályos pára hideg. Azok a mások, ők oly vidámak, míg a szívemben terjed a bánat. Kint napfény és derű, de itt belül valami megfagyott, mint egy szép régi emlék, mely halott. És mégis… valami rezzen, mint fény a padlón nesztelen a remény lép be csendesen „lesz még jobb” súgja kedvesen. Nem szól többé, csak megpihen, árván kapaszkodom belé. Itt ül mellettem szelíden, és most nekem ez is elég.